Család És A Fiatalok Lelki (mentális) Egészsége A Lelki

Család És A Fiatalok Lelki (mentális) Egészsége A Lelki

DESCARGAR PDF

Család és a fiatalok lelki (mentális) egészsége
A lelki egészség, a mentálhigiéné.
A mentálhigiéné olyan állapot, amely lehetővé teszi az egyén fizikai,
intellektuális, érzelmi, közösségi (szociális) fejlődését. A lelki
egészség fizikai – pszicho-szociális és szocio-kulturális tényezőkből
tevődik össze.
A mentálhigiéné része az adott ország egészségügyi szervezetének,
együttműködik az illető ország szociális és általános igazgatásával,
oktatásügyével, igazság- és jogszolgálatával.
Hazánk mentálhigiénés mutatói, melynek néhány paramétere: az
öngyilkosság, a káros szenvedélyek és szokások, az erőszak és az
agresszió, a válások, a pszichiátriai megbetegedések morbiditási
adatai rosszak. Ebben a dolgozatban elsősorban a családok szerepével
kívánok foglalkozni, azzal, hogy milyen formában segíthetik –
elsősorban a szülők, a felnőttek – egy lelkileg egészségesebb,
elégedettebb, örömtelibb ifjúság felnevelkedését.
A család és a személyiség alakulása.
Ahhoz, hogy ez jó irányba hasson, elsősorban a családok szerepét kell
kiemelnünk. Ez annál is fontosabb, mert kedvezőtlen körülmények között
az említett károsodások első leggyakoribb színterei is a családi,
háztartási közösségek. A problémák megelőzése gazdaságosabb és
hatékonyabb, mint „futni” a problémák után. A prevenció (elsődleges
szintű megelőzés) színtere a család, ezért napjainkban növekvő
figyelem fordul a család, családok felé.
A személyiség alakulásának elsődleges színtere a család. Hasonlóan
fontos szerepet játszik a bölcsőde, az óvoda, az iskola, a kortárs
csoportok, majd a munkahelyi szocializáció hatásai kerülnek előtérbe.
A személyiség alakulásában a párkapcsolatok, a párválasztás, a
házasság szintén jelentős befolyást gyakorol. Bármilyen változó is a
család összetétele és struktúrája, még mindig a legegészségesebben
készítheti elő a gyermeket a szebb és jobb életre.
Kedvezőtlen körülmények között a mentálhigiénés károsodások első és
leggyakoribb színtere is sajnos a nem „megfelelően”, nem „elég jól”
működő családi közösségek. Itt sajátítunk el olyan rossz, hibás
magatartási módokat is, amelyek megnehezítik a társadalmi
szocializációt.
Tudjuk, és ezt kutatások is igazolják, hogy az örökletes biológiai
adottságoknak jelentős szerepe van a személy magatartási zavarainak
kialakulásában, amelyek egész felnőtt korában is nehezen
korrigálhatóak. Többnyire azonban nem maga a „zavar” öröklődik, hanem
hajlam, a zavar létrejöttének valószínűsége. Éppen ezért az egyén
örökletesen is meghatározott sérülékenységéről beszélünk.
A szerepek, a személyiség alakulását meghatározó elsődleges
személyekhez kapcsolódó viszonyok.
Az örökletes tényezők szerepe nem elhanyagolható, de a család
modellszerepe az egészséges fejlődés szempontjából meghatározó. Itt
elsősorban a megfelelő egészségmagatartásra, pozitív példamutatásra, a
később tárgyalt humanista értékek közvetítésére utalok. Ezek
hozzájárulnak a felnövekvő ifjúság életben való eligazodásához,
egészséges szocializációjához, pozitív identitásának kialakulásához,
és e tanulás minősége szoros kapcsolatot mutat a felnőtt egyén
egészségi – közösségi állapotával. A kedvezőtlen körülmények között
felnövő gyermek nem lehet azzá, amivé kedvezőbb feltételek mellett
lehetne.
A gyermek életében meghatározó az anyához való viszony. Az anya hiánya
a korai gyermekkorban számos károsodást okozhat: nem fejlődik ki az
empátia képessége és a személy később nem tud eléggé kötődni másokhoz.
Hibás modell, negatív minta hatására pedig fenn áll annak veszélye,
hogy nehezen tud kapcsolatokat kialakítani, szeretetkapcsolatot
megtartani, vagy éppen nem tud megfelelően viselkedni kapcsolataiban.
A gyermek számára az édesanya testi-lelki biztonságot és védettséget
jelent, amit az édesapa őriz, véd, erősít. A szülők így közösen
teremtik meg a védettséget és a biztonságérzést a családban. Lényeges,
hogy a gyermeknek szeretet és tekintélyforrása legyen. A
gyermeklélektan nagy része figyelmeztet bennünket arra, hogy világos,
egyértelmű és megbízható tekintély (autoritás) nélkül nem lehet
egészséges lelkületű gyermeket felnevelni.
A család a szerepek elsajátításának színtere.
A családon belül tudattalan dialógus folyik, ennek keretében vágyak és
fantáziák cserélődnek, illetve vetülnek egyik családtagból a másikra.
Az egyénnel szemben támasztott magatartási elvárások rendszerét
szerepeink hordozzák. Nem mindegy, hogyan alakulnak ezek a
szocializáció során, hogyan élünk ezekkel. A család a primer
társadalmi szerepek megtanulásának legfőbb műhelye (szülő-, férj-,
feleség-, gyermek- testvér szerep, és ezek különféle variációi). A
külső társadalom elvárásainak megfelelő szerepek megtanulásában is a
család az elindító (diák, osztálytárs, munkatárs, vezető, beosztott,
stb. szerep). Sőt a hivatással együtt járó szerepek sikeres
elsajátításában is jelentős segítséget jelenthet a jól működő családi
háttér.
A családi légkör sok szexuális ingert is tartalmaz. A nemi szerepek az
egyén életében a szocializációs és nevelési folyamatban alakulnak ki.
Az emberek legkorábbi gyermekkoruktól kezdve tanulják, sajátítják el e
szerepeknek megfelelő viselkedés társadalmi szabályait előírásait és
kultúráját. Ezért nem mindegy, hogyan szeretik egymást a szülők,
hogyan kommunikálnak (ide tartoznak a verbális, nonverbális és a
metakommunikáció üzenetei is!).
A család és a kommunikáció, a közös élmények.
A családi beszélgetések, a napi események megbeszélése elengedhetetlen
a harmonikus családi lét szempontjából. Fontos, hogy ne csak akkor
legyen beszélgetés, ha nehézség, megoldandó „feladat”, probléma
adódik, hanem akkor is, amikor az örömöket, sikereket, eredményeket
osztunk meg. A családon belüli kommunikáció fontosságáról kevés
beszélni, ha ennek érdekében konkrét cselekvések nem történnek. A
beszélgetések tartalmát együttes élmények szolgálhatják. Ezek
hiányában a kommunikációs szükséglet hamar kielégül, közös élmények
híján legfeljebb a közös életre, a mindennapok, az együttlakásra, a
munkahellyel kapcsolatos témákra korlátozódik. Jól működő családok
közös élményekre törekszenek. Kialakul a közös akciók rendje,
kultusza. Az együttes élmény újra és újra felidézhető az egyéni átélés
közlése által. A közös élmény, tapasztalat színesedik, gazdagodik, ha
nem csupán magam élem át, de átélem a másik élményét is. A közös
élmények erősítik a barátságokat, párkapcsolatokat.
Az a jelenleg igen elterjedt gyakorlat, hogy a családi beszélgetések
helyét és idejét (az okokat, „kifogásokat” lehetne sorolni) a közös
vagy egyéni tévénézés veszi át, nem segíti a gyermekek fejlődését. Sok
szülő a beszélgetés, a játék, hasznos foglalatosság (sport, mozgás,
kirándulás, séta, kulturális lehetőségek) helyett a könnyebb megoldást
választja, és a televízió elé engedi, van, amikor küldi - a műsorok
minőségétől függetlenül – gyermekét. Szakemberek bebizonyították, hogy
azok a gyerekek, akik órákig nézhetik a tévéadásokat, előbb-utóbb
fáradtságról, fejfájásról, álmatlanságról, gyomorbántalmakról,
hányingerről panaszkodnak. Ha abbahagyják a hosszú tévénézéseket
panaszaik megszűnnek. Fontos, hogy életkorukhoz igazodva beszéljünk
gyermekeinkkel ezekről a megfigyelésekről és kezdeményezzünk helyette
más tartalmasabb időtöltést.
Ehhez szorosan kapcsolódik a jelen ifjúság kommunikációs deficitje.
Lassan elfelejtenek beszélni, nem tudják érthetően, világosan
kifejezni magukat, nem tudnak érzéseket, kéréseket (pozitívot és
negatívat egyaránt) megfogalmazni, nem figyelnek még a beszélgetés
közben sem egymásra… (persze ez általánosítás, de sajnos sok fiatalra
igaz), miközben a konzervkultúra, internet rabjaivá válnak.
Napjainkban ma még újnak számít az internet, az online kommunikáció,
amelyet elsősorban a fiatalok használnak különböző célból. Hasznossága
mellett számos veszélyt és tévutat rejt, ezért elsősorban a szülőknek
kell elindítani, eligazítani a fiatalokat az internetes-, közösségi
oldalak útvesztőiben.
Az erőszak és az agresszió átadásának transzgenerációs modellje.
Bő ötven éve jelent meg először A.S.Neill Summerhill című könyve,
amelyben arról ír, hogy a gyerekek eredményes neveléséhez nem kell
más, csak szeretet, türelem, odafigyelés, egyenrangúság és demokrácia.
Egy kis humor és bölcsesség sem árt, de ilyesmit nem lehet sem
előírni, sem megkövetelni. Mindenekelőtt a családokat (szülőket,
nevelőket) az óvodát, az iskolát kell/ene a gyerek fejlődés-lélektani
igényeihez alakítani, és nem fordítva.
Ugyanilyen eredményre vezettek Jean Piaget híres óvodai kísérletei is:
a demokratikusan vezetett gyerekcsoportok teljesítménye hosszú távon
messze meghaladja az autokratikus, vagy laissez-fair irányítású
csoportokét.
Felmerül a kérdés: Mi lehet az oka annak, hogy felnőtt emberek
„fölérendelt szerepben”, „hatalmi pozícióba” kerülve azon
munkálkodjanak, hogy a gyerekeket agyonfegyelmezett, autokratikus
szellemű családokba, közösségekbe nyomorítsák, sőt nem ritkán még
verjék is?
Szembe kell néznünk azzal a valószínűséggel (azzal a ténnyel, amit a
szakirodalom számos helyen említ, igazol), hogy a gyereksanyargatás, a
bántalmazás hívei, pártfogói maguk is sanyargatott, bántalmazott
gyermekek voltak. Gyakran mondogatják: „ha nem kaptam volna pont jókor
néhány egészséges pofont, akkor talán sohasem lett volna ember
belőlem”. (Kérdés: vajon így lett-e? És ha igen miféle?) Vajon
elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy szeretetben, gyengédségben nevelt
gyerekek felnőtté válva azt favorizálnák, hogy a következő
nemzedékeket vasszigorral, lelkileg sanyargatva, fizikailag
bántalmazva neveljék? Ez tökéletes képtelenségnek tűnik.
Tehát a kognitív disszonancia elleni kemény, ámde alaposan elfojtott
küzdelem működik ezekben a hetedíziglen sérült családokban, ahol
apáról fiúra öröklődik a bántalmazás, a túlszabályozás, a helyes (a
szülő, a tanár, általában a felnőtt/felsőbbség által annak tartott)
magatartás szabályainak betartatása, ami úgy jelenik meg, mint
erkölcsi kérdés, a szülők, és általában a felnőttek (az erősebb, a
hatalmi pozícióban lévő) iránti engedelmesség kötelezettsége,
mindenféle vizsgálat, visszakérdezés, megfontolás nélkül. Az így
felnövő kisemberek minden cselekedetének alapvető mozgatórugója a
félelem. A félelem, amely egyfelől agressziót, másfelől viszont
fokozott biztonsági igényt szül. Ez a „felettes én” nem törlődik ki a
tudattalanból, egy életen át kísért. Ő maga szeretne lenni a
félelmetes és fenyegető felettes én, hogy ne ő maga féljen, hanem
inkább tőle féljenek.
A család patológiája
A szülői szerepek konfliktuózus jellegéből adódóan diszharmónia,
feszültséget okozó magatartás alakulhat ki. Az azonosulás során a
gyermek érzelmileg ráhangolódik a megfigyelt másik személyiségre,
beleéli magát annak helyzetébe, átéli azokat az érzelmeket, amelyek a
modell magatartásformájához kapcsolódnak. Ilyenek a különböző családi
„játszmák”, probléma- és konfliktusmegoldó-, kezelő mechanizmusok,
amelyeket a gyermek tudat alatti módon beépíti saját világába. Ezt a
„megtanult”, elsajátított módszert, mindegy „patológiás gém”
formájában továbbviszi felnőtt életébe. Nem mindegy tehát, hogy a
szülők hogyan élik életüket, mindennapjaikat, a gyermek egészséges
fejlődését és későbbi felnőtt életét milyen jellegű, minőségű játszmák
határozzák, zavarják meg. A tudatalatti módon rögződött, lemintázott
magatartásmódok ismétlésre serkentenek.
Amennyiben a családi rendszerben lelki, esetleg pszichiátriai
betegségre utaló jelek vannak, ezek alakulása kihatással lehet a
gyermekekre is. A neurotikus, vagy éppen pszichotikus vagy
személyiségzavarban szenvedő, létproblémákkal küzdő szülő magatartása
már egészen korán deformálhatja a gyermek személyiségét. A gyermek
egyszerre tanulja meg a neurotikus személyiség és a neurotikus
személyiség elleni védekezés módszerét. Az identifikáció mértéke fogja
eldönteni azt, hogy melyiket fogja később ő is hasonló vagy más
szituációban megvalósítani.
Az anya-gyerek kapcsolat jelentősége.
A felnövekvő gyermek életében elsősorban az anyához fűződő viszony, az
anya gyerek kapcsolat a meghatározó. Sok-sok netes fórumozó, akik csak
a nicknevek nyújtotta ismeretlenséget kihasználva vallanak arról, hogy
nem „jó anya” nevelte őket. Persze kérdés, hogy manapság ki számít
annak? Mert még a szélsőségek – bántalmazás, súlyos elhanyagolás vagy
az abúzus – kizárása után is sorolhatnánk napjaink divatos jelzőit:
túlféltő, elnyomó, túlságosan tudatos, liberális, manipulatív,
karrierista. Mára bőséges és változatos szakirodalma lett a különféle
szülői hibákra építkező bad mother jelenségnek.
Inkompetens szülő. Így nevezi Susan Forward amerikai
pszichológus-családterapeuta az olyan anyákat, akik nem tudják
kielégíteni gyermekeik szeretet és figyelem iránti igényét, és
„romboló hatásuk” hosszú távon determinálja későbbi sorsukat. Az ilyen
gyerekekből lehetnek olyan felnőttek, akik gyermekkorukban megsérült
önértékeléssel, rögzült negatív énképükkel, az alkalmatlanság
érzésével küszködve próbálnak helytállni munkájukban vagy
kapcsolataikban, miközben tele vannak bűntudattal és kétségekkel.
Rendkívül nehéz megfogalmazni, hogy milyen az optimális anya-gyerek
kapcsolat, ami „minden későbbi kapcsolatunk archetípusa”. Ezért
manapság inkább „elég jó anyáról” (good-enough mother) beszélhetünk.
Ezt a fogalmat Donald W. Winnicott brit gyermekorvos-pszichiáter
vezette be. Elmélete szerint ugyanis az elég jó anya „nagyjából jól
csinálja, amikor éppen nem csinálja borzasztó rosszul. Aki rá tud
hangolódni a gyermek érzéseire, felismeri az igényeit, de képes azokat
nem kielégíteni is”. „Elsődlegesen önismeret és önelfogadás kell
ahhoz, hogy valakiből elég jó anya legyen. Így lesz hiteles, ami azt
jelenti, hogy nem akar valamilyen lenni, és nem törekszik arra, hogy
tökéletes legyen. A rossz anya ellen gyermeke tudatosan vagy
tudattalanul küzd, ami felnőtt korában megjelenhet többek közt
függőségekben – kapcsolat- vagy szerfüggőségben vagy evészavarokban-,
önbizalomhiányban, párkapcsolati és nemi identitási problémákban” –
írja Berentés Éva pszichológus egyik munkájában.
A probléma „univerzális”, és sokkal több mindenkit érint. Nem attól
lesz valaki alkalmatlan, mert olykor türelmetlen, túl szigorú, esetleg
szükségtelenül korlátozó, hanem attól, hogy rossz mintákat ad át, vagy
egyáltalán nem ad útmutatást, vagy a családban összemosódnak a
szerepek.
Akik nem néznek szembe saját mérgező örökségükkel, azok ezt tovább is
adják. Forward szerint ez olyan, mint egy tömegkarambol az autópályán:
a következő generáció is megkerülhetetlenül beleszalad. Forward
minderről a „Mérgező szülők” című könyvében ír (Háttér Kiadó, 2000.)
Egy ilyen „beleszaladás” konkrét példája az a konkrét, és sajnos
nagyon gyakori helyzet, ami a család (az apa) alkoholizálásával függ
össze. A szakirodalomból ismert az alkoholisták feleségének
„alkoholista-feleségnek” mártírsorsa, végtelen kálváriája. Az ilyen
közegben felnövő gyermekek közül nem egy válik érzelmileg labilis,
intoleráns, szorongó, gátolt, neurotikus, mártír vagy akár
antiszociális egyénné. Sajnos ez a minta, életforma továbbvitele a
párválasztásuk kapcsán is nyomon követhetőek.
A problémák, a nehéz helyzetek rendezésének nem megfelelő formája.
Világviszonylatban is listavezetők közé tartozunk az öngyilkosság
területén. Rejtett és lappangó, az élet későbbi fázisaiban
aktualizálódó magatartásminta hat itt is, mint a problémák elöli
kitérés, megoldási forma. Itt jóval gyakoribb a közvetlen azonosulásos
tanulás. A családi minta, mint szociális öröklés hat, míg a dohányzás,
az alkoholfogyasztási szokások és az ezekkel kapcsolatos attitűdök
észrevétlenül alakulnak ki. Az italozással járó hangulat, maga az
ivás, a dohányzás pótcselekvése, feszültségoldásra való használata
(„jaj de stresszes napom volt…, felidegesített a főnököm, beosztottam,
bedobok valami lazítót…”) vagy éppen rítusa, társasági szokása, mint a
felnőtt szerep tartozéka, a családi miliőben rögzül a személyiségben.
Ilyenkor alakul ki a káros szokások értékszemléletének magva, mint a
társas együttlétek, kikapcsolódás szükségszerű feltétele. Így tanulják
meg a fiatalok, hogy a feszültségek, nehézségek kezelése, a
konfliktusok megoldása, elviselése, netán az ismerkedések, társasági
kapcsolatok építése kábítószerek használatával könnyebb, egyszerűbb.
Mit lehet tenni?
Minden közösségben, így a családokban is vannak nézeteltérések, vitás
kérdések, amelyeket időben rendezni, megbeszélni kell! A család nem
egyedi személyek összessége, hanem egy rendszer. A felmerülő problémák
megoldásának keresése közben elengedhetetlen minden érintett ottléte,
és az „itt és most” alapvető rendezési elv alkalmazása. Így számtalan
szubjektív tényező, „múltba mutogatás”, hárítási mechanizmusok
alkalmazása kiküszöbölhető.
Igazából nem az viszi előre a fejlődésünket, ha minden hibánkra
felelősöket keresünk, ennek nincs értelme. Bármennyire is meghatározó
a „családi rendszer”, az anyával való kapcsolat, ezzel nem dől el
végképp, hogy milyen lesz az ember, mit ad majd tovább. Nem kell
fatálisan beletörődni! Az ember plasztikus lény, formálódhat, akár a
kortárscsoportja, akár más impulzusok hatására. Fontos, hogy merjünk
segítséget kérni és elfogadni, különben bennragadhatunk ebben a
helyzetben!
A család, mint a humanista értékek, normák közvetítője.
Carl Rogers ismert amerikai pszichológus neveltetésének és családi
hagyományainak értelmében utal a mezőgazdaságban fellelhető
törvényszerűségekre, miszerint, ha a mag jó talajba kerül és a
feltételeket megfelelően biztosítják, akkor egészséges egyedek
(gyermekek) fejlődnek, akikből egészséges lelkület felnőttek lesznek.
Ezek között a feltételek között említi a szeretetet és a hatékony
kommunikációt.
A családok többségében a szeretet és a mindennapi kommunikáció
megvalósul.
A szereteten és a kommunikáción kívül a család és minden emberi
kapcsolat harmóniájához elengedhetetlenek más normáknak és értékeknek,
az úgynevezett humanista értékeknek a közvetítése is. Ezek az ember, a
kapcsolatokkal rendelkező egyén kiteljesedését, megvalósulását,
autonóm és felnőtt lénnyé válását célozzák. Ezekkel az értékekkel is
először a családban kell, hogy találkozzon a gyermek.
Ilyen közvetítendő értékek nem pusztán kívülről bevitt általános
célként, de a folyamatok motívumaként és tartalmaként a helyhiány
miatt csak felsorolva a teljesség igénye nélkül:
*
a tolerancia, a türelem, mégpedig a jóságos és szerető türelem,
*
a segítés, vagyis tudjon másokért élni,
*
elfogadás (idősek, másság, különbözőségek, adott esetben
betegségek, korlátozottság, testi-lelki hibák),
*
a személy (nem a konkrét megnyilvánulásainak) feltétel nélküli
elfogadása,
*
megértés,
*
együttműködés,
*
felelősség, a társ, az „ügy” vállalása,
*
tisztelet és megbecsülés,
*
bizalom, összetartozás (a harmonikus kapcsolat ősforrása),
*
öröm – tudjunk, tudjon örülni más sikereinek is,
*
az adni és kapni tudás készsége, képessége,
*
egészséges kitárulkozás, nyitottság akkor is minden és mindenki
iránt, amikor mások becsukódnak,
*
hitelesség, hiteles viselkedés, hiteles kommunikáció (kongruencia)
= azonos vagyok önmagammal,
*
kommunikáció, amelynek a hatékonyságát mutatják:
a.
őszinteség, nyíltság,
b.
empátia,
c.
támogatás (fenyegető, antidemokratikus légkörben nem tud
fennmaradni),
d.
pozitivitás-pozitív önértékelés, másik személyre vonatkozó pozitív
érzés, a kommunikációs szituációra, a folyamat egészére vonatkozó
pozitív beállítódás, viszonyulás,
e.
egyenlőség, egyenrangúság (mellérendelt szerep)
*
önmagunk vállalása kapcsolatainkban,
*
saját viselkedésünk kritikus szemlélete,
*
nyitottság,
*
személyesség,
*
kölcsönös, nem egyoldalú függés, legyen olyan belső mértéke, amely
szabaddá teszi, hogy szolgai módon ne azt tegye, amit „mindenki”,
ha az nincs összhangban önmagával,
*
a másikra figyelés képessége,
*
egészséges önszeretet, mások szeretete, a természet, a fák,
virágok, állatok szeretete,
*
kitartás az akaraterő fejlesztéséhet – a rendhez, a döntésekhez, a
kitartó játékhoz, a kitartó tanuláshoz, kitartó párkapcsolathoz…
Nem kell segítő szakemberhez fordulni azért, hogy alkalmazzunk
mindenki által hozzáférhető mentálhigiénés támogató alternatívákat,
módszereket. Az ezekkel való találkozásnak, ezek megszerettetésének
elsődleges színtere a család.
Játék, mozgás (torna) sport, barangolás.
A gyermek életében, neveltetésében mind a négy nagyjelentőségű
tényező. Nógrády László (1871-1939) gyermekpszichológus találóan
állapítja meg, hogy „nincs boldogtalan ember azok között, akiknek
játékos gyermekkoruk volt. Boldogtalan csak az lehet, akinek ilyen
emlékei gyermekkoráról nincsenek. Aki tehát megfosztja a gyermeket
játékától, az egész életre szóló boldogságát rabolja el tőle. A
mozgás, a sport, a barangolás is mind fontos szerepet játszik testi és
lelki életünk szempontjából egyaránt.”
A játék segít feloldani a szorongást, miközben hozzásegít egy
teljesebb élethez. A játék akkor jó, ha kevés szabály uralja, mégis
sokoldalú. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a játék olyan, mint a
krimi: csak akkor jó, ha a legvégén dől el, ki a győztes. Mások
szerint a jó játékban nem lehet szerepe a szerencsének, csak a
stratégiának. Olyan játékot ajánlunk, amelyekben a szerencséből is van
egy kicsi. A szerencse olyan a jó játékban, mint a fűszerezés: nem
szabad túlsózni, de egy csipetnyi biztosan kell belőle. A társasjáték
a kultúra része. Közösségépítő és közösségformáló ereje van. A
szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, a vesztesnek el kell
viselnie a vereséget, a való világ „nyertes-vesztes” emberi játszmái
azonban legfeljebb leképződnek, így maga a játék segít kezelni az
agressziót és a szorongást. A sport identitásteremtő erő. A
sportjátékok során fejlődik az alkalmazkodási képesség, a
problémamegoldó készség, az intelligencia. Az intelligencia Wechsler,
ismert pszichológus szerint: „Az egyénnek az az összesített vagy
globális képessége, amely lehetővé teszi, hogy célszerűen cselekedjék,
hogy racionálisan gondolkodjék, és eredményesen bánjék környezetével.”
Az intelligencia összetett, kognitív elemeket is tartalmazó
viselkedési kategória. Funkcionális rendszernek tekinthető, amely
szociális magatartás elemeket is tartalmaz, ezért lehet intelligens
vagy unintelligens módon viselkedni. Az intelligencia az új
helyzetekhez való alkalmazkodás képessége, a gondolkodás (belátás)
segítségével.
A kirándulás, a barangolás új felfedezésekhez, örömökhöz és
élményekhez juttatja az „utazót.”
Ifjúsági olvasmányok és irodalmi próbálkozások.
„Az ifjúsági olvasmányok és irodalmi próbálkozások lélektani és
pedagógiai szempontból egyaránt érdekesek és figyelemreméltóak.
Lélektani szempontból azért, mert világot vetenek az ifjú belső
világára, fejlődésére, törekvéseire, vágyaira, sóvárgásaira,
pedagógiai szempontból pedig azért, mert támogatására, irányítására
szolgálnak a nevelői eljárásnak”. – olvashatjuk Nógrády László
1913-ban kiadott könyvében.
Stuhlmann Patrik Dr.: Az ifjúkor lélektana című könyvében ezt írja:
„Az ember társas lény. Létünket is egy kis társaságnak, a családnak
köszönhetjük. Ez gondoz, táplál, ez nevel bennünket. Mi lenne
belőlünk, ha tehetetlenségünk éveiben nem állana mellettünk
édesanyánk, édesapánk? Aztán, ahogy gyarapodunk, játszótársak után
nézünk, akiknek társaságában sok-sok órát, sok napot töltünk el,
akikkel összemérjük erőinket, akiket szeretünk, akik nélkül igen
keservesen telnek el esztendeink. Nagyon sajnálatraméltó az a gyermek,
aki élete tavaszát játszópajtás nélkül kénytelen eltölteni.
Majd az iskola teszi reánk melengető kezét, ez a kis köztársaság,
amely erősíti a testet, nemesíti a szívet és a tudás világosságát
gyújtja meg a zsenge fejekben. Nevel a szülői ház is világrajövetelünk
első idejétől kezdve, oktat is, csakhogy nem azzal a rendszerességgel,
nem azzal a hivatásszerűséggel, nem azzal a felszereltséggel, amellyel
az iskola. Az élet nehéz, a tudnivaló temérdek s éppen ezért az
életrekészítést, az ismeretközlést nem lehet dilettánsokra bízni, nem
lehet a véletlenre hagyni.” – szól az idézet.
Az ember és a társadalmi környezet.
Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a fennálló társadalmi viszonyok, a
környező társadalmi erőtér képesek arra, hogy az egyén lelkiállapotát
jelentős mértékben befolyásolják.
Az átlagember életében nem annyira a nagy társadalmi mozgások, hanem a
közvetlen emberi környezet feszültségei és problémái jelenthetnek
veszélyt a lelkiállapot egyensúlyára.
Nyilvánvaló, hogy az egyéni és az össztársadalmi válságok között
szoros kapcsolat áll fenn, az össztársadalmi szinten keletlen és
segítség nélkül maradt deviancia egyéni életek tragédiájában ölt
testet.
Az egyén gyermekkorban, fiatal serdülőként azonban nem közvetlenül
kapcsolódik a nagy társadalmi formációkhoz, hanem a családon
keresztül. A család közvetíti a nagy társadalom érték,- erkölcs-,
elvárás rendszerét az egyén felé. Az „egészséges” társadalom nem
„egészséges” egyének összessége, hanem harmonikus családok, közösségek
szerves rendszere. A jól működő család integrálni képes saját
„problémás”, netán beteg tagjait is olyan mértékig, amennyire csak
lehetséges.
Összefoglalva.
Amennyiben tehát a jövő nemzedék mentális állapota érdekében
össztársadalmi szinten tenni akarunk valamit, elsősorban önmagunkat (a
felnőtteket, nevelőket), a családokat kell erősíteni és támogatni,
hogy szocializációs alapfeladatuknak minél jobban meg tudjanak
felelni. Ez a leggazdaságosabb, a legeredményesebb mentálhigiénés
„beruházás”. Az így nevelkedő fiatalok azután saját példájukkal, saját
személyiségükkel, saját átélt élményeikkel pozitív kortárshatást
fejtenek ki környezetükben, közösségeikben.
Felhasznált irodalom:
Bagdy Emőke: Családi szocializáció és személyiségzavarok,
Tankönyvkiadó, Budapest, 1977.
Bodansky György: Gyerekverők. Népszabadság, 2012.január 3.
Gergely Zsófia: CSALÁD + FÉSZEK „Rossz” anyák: Szeretni bolondulásig,
MAGYAR NARANCS, 2011. december 15. 56-58.o.
Gyökössy Endre: Együtt a szeretetben, Magyarországi Református Egyház
zsinati irodájának sajtóosztálya, Budapest, 1982.
Hárdi István: A mentálhigiéné néhány kérdése, Előadói segédanyagok,
53. szám, Egészségügyi Felvilágosító Központ, Magyar Vöröskereszt,
1973.
Nógrády László: A gyermek és a játék, Kiadás: Magyar Gyermektanulmányi
Társaság, Sorozat: Gyermektanulmányi Könyvtár, Budapest, 1913.
Önismereti csoportok (szerk. Rudas János) Tömegkommunikációs
Kutatóközpont, Tanfolyamok, Budapest, 1984.
Popper Péter: „Milyen szülők leszünk?” Közművelődési ismeretek „8”
„Szemelvények a gyermeklélektan tárgyköréből” – oktatási segédanyag –
MUZSÁK Közművelődési Kiadó.
Réthy István: A gyermekekért. Népszabadság, 1986. február 22.
Stuhlmann Patrik Dr.: Az ifjúkor lélektan – (Scientia Amabilis), Szent
István - Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1933.
Tringer László: A mentálhigiénés szolgálat alternatív formái.
Alkohológia, 85/2. szám 4-7.o.
Tringer László: A család szerepe a lelki egészség megőrzésében és
helyreállításában, internet:
http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/csalad/tringer.htm
Zelenák József: Család és mentálhigiéné, előadás, elhangzott a XIV.
Országos Egészségnevelési Tudományos Konferencián, Szeged, 1986. május
28-30.
Készítette:
Zelenák József, a Kortárs Segítő Műhely Közhasznú Alapítvány
kuratóriumi elnöke.
www.ksma.hu
Budapest, 2012. január 3.
10